Delfin Stúdió

egység · öröm · harmónia

OLVASÓSZOBA

/ Önmegvalósítás receptje – kezdőknek és haladóknak

Mennyivel könnyebb feláldozni magunkat, mint megvalósítani!

Eric Hoffer

Önmegvalósításnak nevezzük, ha azzá válunk, amivé adottságaink és önálló, – mások megítélésétől független – döntéseink révén válhatunk. Benső szükséglet, amely előbb hiányérzetként, majd önmagunkat jobban megismerve, körvonalazható vágyként jelentkezik. Ez a vágy nem tévesztendő össze, a pillanat hevében megkívánt, másoktól ellesett vagyontárgyakkal vagy sikerekkel. Sokkal inkább egy olyan benső szükséglet, amely erőteljes követelésként lép fel bennünk és minden külső hatástól függetlenül csak és kizárólag önmagunkban gyökeredzik.

Lássuk, mi kell hozzá:

Végy egy adag önismeretet! Keverd fel annyira, hogy a vágyak felszínre kerüljenek! Szűrd le, hagyd egy keveset érlelődni! Hevítsd forráspontig és engedd könnyedén szárnyalni, majd érzékeidre hagyatkozva kövesd „illatát“ és tedd, amit a helyzet megkíván. Lehetőség szerint az üss vagy fuss szélsőségek helyett árnyalatabb fűszerekkel dolgozz! Mindez nem is túl bonyolult.

Sokszor azonban egészen más recept szerint alakulnak a dolgok.

Nehézségek a konyhánkban:

Hogy hol és milyen indokokkal bújunk ki bizonyos döntések meghozatala  – és főként azok meglépése alól, az nem is annyira lényeges. Fontosabb az a közös vonás, hogy szinte kivétel nélkül látványosan a külvilágban fellelhető akadályokba ütközünk. Rengeteg a nyomós érv és a magyarázat, csupa rajtunk kívülálló okok kerülnek a felszínre kifogásként.

nmegvalsts_maslow2Lehetnek persze valódi akadályok is, hiszen amikor testi-, lelki-, érzelmi szükségleteink nincsenek kielégítve azok megszerzésére tevődik át elsődlegesen a hangsúly, az önmegvalósítás igénye természetszerűleg alábbhagyHa ki vagyunk éhezve nem állunk neki főzőcskézni, hanem rávetjük magunkat a vajas kenyérre. Vagy arra, ami a hűtőben találunk… Ha az is üres, nagy a baj! Kérünk vagy szerzünk, ha nagy az éhség, bárhogyan.

Ha azonban az alapigényeink ki vannak elégítve, az önmegvalósítás vágya előbb-utóbb fellép. Ha mégsem jutunk dűlőre magunkkal, azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan főzzünk, érdemes kicsit mélyebbre ásni. A kifogások mögött mindig van egy mélyebb ok, amelyre ha nem figyelünk oda, könnyen elsikkad.

A valódi probléma –  amikor tényleg elszúrtuk:

Tétlenségünk tényleges oka legtöbbször a félelem. Félelem attól, hogy ha lépünk, talán mégsem úgy sikerül, ahogyan elképzeltük és kudarcba fordul majd a próbálkozás. Félünk a változástól is. Ha megcsináljuk és nem sikerül, felüti bennünk fejét a szégyen, ami eddig is bennünk aludt vagy sétált félkóma állapotban, de azonnal felébred, ha kudarcriadót fújunk. Ha pedig megcsináljuk és sikerül… az még veszélyesebb! Csokoládéra sem vágyunk addig, ameddig bele nem kóstoltunk. A sikerélmény változások sorát indítja el, ami nem csupán körülöttünk látszik majd meg, hanem rajtunk is. A  külvilágból pdig érkeznek a kritikák: “Túl sós lett!”, “Ez most lehet, hogy oké, de te nem vagy szakácsnak való”, “Te tényleg ezt akartad főzni?!”, “Neked ez ízlik?!”. Hozzáteszem, ezek a kritikák leginkább azoktól érkeznek, akik saját konyhájuk közelébe sem mentek soha. Viszont közel vannak hozzánk, szeretjük őket, ők pedig érzik, hogy meg akarunk felelni nekik, de legalábbis vágyunk az elismerésükre…

Veszélyes üzem a főzés! Biztonságosabb, ha maradunk a kifogásoknál, visszacsukva konyhánk ajtaját. Mégis jó lesz a gyorskaja a haverokkal. A vágy még egy darabig kavarog a felszínen, majd önsajnálattal és némi keserűséggel vegyítve visszasüllyed.

Mit lehet tenni?

Nincs mese, ki kell lépnünk az önmagunk által meghatározott korlátok közül. Néha oda kell menni, ahol még nem voltunk vagy azt tenni, amit még nem tettünk, kapcsolatba kerülve azzal, ami ismeretlen, ami idegen, ami furcsa. Ehhez bátorságra van szükségünk. Kilépni akkor lesz merszünk, ha felismerjük és valódi nevükön nevezzük démonainkat. E démonok csoportjai a kimondatlan félelmeink, a bűntudat és a szégyen változatos arcai – azok a kialakított és/vagy örökölt minták, amelye meghatározzák, mikor mire és hogyan reagálunk.

A kilépést könnyebb megtenni élő, impulzusokkal teli kapcsolatokban. Például, ha valakivel együtt főzünk. Akkor is, ha szintén kezdő az illető, akkor is, ha már profi szakács és úgy van mellettünk. (A profi szakács onnan ismerhető fel, hogy nem szétkritizál, hanem bátorít. Van saját élménye arról a fázisról, amiben te most éppen vagy. Szabad teret enged kísérletező kedvednek és saját tapasztalatait takargatás nélkül megossza  – feltéve ha kéred. Mindemellett nem várja el, hogy az ő megoldási módjai szerint haladj.)

nmegvalsts_poroltHa ez megtörtént, jöhet a felelősség teljes felvállalása “főztünkért”. Nem árt, ha tisztában vagy azzal, hogy garanciák semmire nincsenek, arra sem, hogy amit főzöl az elsőre vagy másodikra biztosan jól sikerül. Arra meg pláne nem, hogy ízlik majd mindenkinek. De így van ez rendjén! Ha valami igazán fontos számunkra, döntéseinkkel be kell merjük vállalni a kísérletezésből adódó bizonytalanaságot. Teljesen felesleges azon rágódni, hogy holnap talán megbánhatjuk vagy előre aggódni az ízek miatt. (Már csak azért sem, mert csak az lesz benne, amit beletettünk.) Ha mindezek tudatában döntöttünk végre, kíméletlenül meg kell tenni a lépéseket, amelyeket döntésünk megkövetelt – lehetőleg minél előbb.

Korlátaink közül kimerészkedve hamarosan megtapasztalhatjuk, hogy az önmegvalósítás többé nem a külső körülményekkel folytatott állóháború, hanem valódi változásokat, sikereket, örömöket és egy mélyebb önmegismerést tartogató vakmerő játék, amelynek újra meg újra nekifuthatunk. Játszhatunk különféle fűszerekkel, ízekkel, önmagunkkal. No meg a tűzzel. Úgyhogy mindig legyen kéznél egy poroltó!

Szöveg: Góra Edina lélekkepu.com