Delfin Stúdió

egység · öröm · harmónia

OLVASÓSZOBA

/ Szeretet és boldogság – interjú Tarr Bence László, buddhista tanítóval

A szeretet végső akadálya, hogy rossz dologra irányul. A lényeg helyett, a formákra összpontosít.

Az általam ismert boldogtalan emberek, akiknek az életéből hiányzik a szeretet, mindig azért voltak boldogtalanok, mert nem ismerték önmaguk. Azért, mert valódi önmaguk helyett valami olyat és olyas valakit kerestek, szerettek, aki valójában nem létezik, és akit nem is lehet megtalálni sehol. Mindnyájan beleestek abba a hibába, hogy társukban nem a valódi lényeget látták, hanem a napi cselekedetekben megnyilvánuló formákat. Nem arra a valódi én-re figyeltek, akik társuk lelkében élt, nem az örök teljességre törekvő átmant látták párjukban, nem a halhatatlan szellemet, a sérthetetlen tökéletes istenembert, hanem az esendő kisembert, akinek büdös a szája, aki nem viszi le a szemetet, aki napi 1 doboz cigarettát szív, és aki csak 150 000 forintot keres. Elméjüket teljesen összezavarta a látszat világa. Elfeledték, hogy önmaguk és társuk is tiszta lélek, aki vissza igyekszik Istenhez, és az eredendő boldogsághoz. Ebben a létfeledésben magukról is teljesen hamis képekben kezdtek gondolkodni: ‘nem vagyok elég csinos’, vagy ‘még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen életet éljek’, vagy ‘többet érdemelek’, stb.

A helyzet azonban az, hogy a lélek önmagában teljes és sérthetetlen. Nem szenved semmiben hiányt, és nem is kell neki semmi. Azok az emberek kezdenek hatalmas űrt érezni életükben, akiknek elhomályosul a látásuk, és nem azt látják ami VAN, hanem ami LÁTSZIK. És a látszat csal. A látszat becsapja az elmét, és a becsapott elme hamis képzeteket suttog az ember fülébe: ‘Én nem kapom meg azt ami jár nekem.’ vagy ‘Én nem tudok eléggé érvényesülni a másik mellett.’ vagy ‘Én alárendelt vagyok.’, stb. Ilyenkor az ember egója az, ami szenved, ami nem leli a boldogságát. Egyszerűen azért, mert az egó ilyen. Az egónak sohasem jó. Az egó mindent és mindenkit utál. Állandóan megsértődik, állandóan követelődzik, állandóan akar, vágyakozik és szomjazik. Állandó vágyakozása pedig szenvedést szül.

Ha az ember ráébred, hogy ő (és ha van, az élettársa) valójában teljesen független attól amit az egó akar, akkor ráeszmélhet arra, hogy mindketten valójában tiszta lelkek, akik most közös életidőben teszik próbára önmagukat. A tiszta igazság fényében azt kell mondanom, hogy valójában egyik félnek sincs ‘szüksége’ a másikra ahhoz hogy önmagát teljesnek élje meg, hogy önmagában megélje a teljességet. A szeretetet. Mégis valamiért szerencsésebb ez a társas életmód, mert a felek mindig ráébreszthetik a másikat valódi önmagukra, ha valamelyikük a nagy létforgatagban elfelejtkezne önmagáról.

Te, egy tiszta szellemű gyönyörűséges lélek vagy. Ha rád nézek, én elsősorban ezt látom benned. Látom persze a felszínes személyiséget is, aki szeretett, gyűlölt, örült és haragudott, és aki szeretni gyűlölni örülni és haragudni fog, – de én mindvégig tudom, hogy mindez NEM TE VAGY. Ami TE VAGY az túl van ezeken a formákon, és míg a formák múlandóak, addig te nem vagy az.

Mindenki akit ismerek és boldogtalan, akinek hiányzik a szeretet az életéből, azért van, mert tévedésből annak gondolta magát, aki nem ő. Én most ‘ilyen’ akarok lenni, és nem ‘amolyan’. Ha mással éltek együtt mindig elkezdődött a vádaskodás, hogy ‘Te az ilyenségem útjában állsz’ ‘Tőled nem tudom megvalósítani magamat’. Az a baj, hogy általában amit az ismerőseim meg akartak boldogtalanságukban valósítani, és aminek a másikat látták útjában állni, végtelenül sekély. És egyáltalán nem önmaguk. Nem önmagukat próbálták megvalósítani, hanem valamiféle olyan kritériumrendszert, amelyben úgy vélték tágabb keretek között tudják értelmezni saját viszonyaikat. Sose értettem meg, hogy ehhez miért kell másokkal szembefordulni?

Ahhoz, hogy valaki szabad legyen, egyszerűen szabadnak kell éreznie magát! Lehet valaki börtönbe zárva, attól még lélekben a legszabadabb ember lehet, és vice versa. Amit én látok, az az, hogy a legtöbb ember önmegvalósításának útjában egy valaki áll: önmaguk. Saját hamis egójuk, amelyet soha nem lehet teljességgel megvalósítani, mert az egó – a hamis énképeivel együtt – állandóan elillan, örökkön változik. Hol ezt, hol azt akarja. Hol ebben, hol abban véli felfedezni önmagát. Csakhogy az ember nem ebben vagy abban leli meg a boldogságot, nem itt vagy ott, nem ekkor vagy akkor! Az ember ALAPVETŐEN BOLDOG.

Amit az egó elfelejtet az emberrel, hogy ő – aki valójában egy szellemi esszencia – tulajdonképpen és eredendően BOLDOG. Nézd meg a kisgyerekeket. Egy csecsemő, vagy egy 1-2 éves gyermek egyszerűen spontán boldog. Minden nap. A boldogságához nem kell semmi; teljesen természetes számára, hogy boldogan ébred, és boldogan fekszik, boldogan áll, boldogan ül. Csak szépen lassan emészti fel ezt a természetes boldogságot a gyermek egója, hamis személyisége, amely a boldogság természetes állapotát feltételekhez köti. Örülök, ha… csokigolyót kapok reggelire. A legtöbb gyerek tudja, hogy ez nem igaz, és akkor is tök boldog, ha túrós sütit kap – de mégis eljátssza ezt a színjátékot, mert a felnőttek viselkedését utánozza, aki eljátssza neki, hogy ő csak akkor boldog, ha ő nem kakil be, egyedül veszi fel a zokniját, stb. Miután látja, hogy a felnőtt ‘feltételesen boldog’, ő is saját feltételeket eszel ki.

A helyzet az igazság fényében megint csak az, hogy az ember BOLDOGSÁGÁHOZ SEMMI SEM KELL. Ez egy alapállapot. Az ember amikor boldog, nem azért az, mert valami történt, ami miatt boldog; vagy azért mert valamit kapott, amit egója elhitetett vele, hogy az fontos neki, hanem azért mert egyszerűen ráeszmélt a boldogságra. Miután egója pillanatnyilag kielégül, egy rövidke pillanatra elengedi az állandó akarást – megjelenik a valóság valódi természete, ami a boldogság. SZAT – CSIT – ÁNANDA. A valóság természete a boldogság.

Az ember boldogságának nincs kezdete és vége, nem valamikor kezdődik és valamikor véget ér, hanem mindig is volt-van és lesz. Az ember ráismerésének, ráébredésének a boldogságra, annak van kezdete és vége. Mert az ember sokszor elfelejt emlékezni arra, hogy kicsoda ő valójában, és hogy hogyan érez a világgal kapcsolatban úgy alapvetően.

Hát ez a boldogtalanság oka. Hogy a sok-sok ember egyszerűen rosszul ismeri önmagát. És ha rosszul ismeri önmagát, ha hagyja, hogy a külső formák látszatvilága elhomályosítsa látását, akkor belesétál a ‘Gonosz’ csapdájába, és mivel magát hamisan ismeri föl, hamisan ismeri föl a körülötte lévő világot is. Ha magát boldogtalannak éli meg, boldogtalannak látja majd a környezetét is. Boldogtalanságának okaként, pedig nem önmaga torz szemléletét, hamis énképét teszi majd felelőssé, hanem másokat – a külvilágot, embereket, helyzeteket.

Ilyenkor jön a hamis és téves elmenekülési vágy. Mert önmaga elől, a megtévesztett ember nem tud elbújni. Hamis énképét viszi magával. Azt hiszi, hogy elmenekül a boldogtalansága elől, de igazából a boldogtalanságot – amely mindvégig benne, és nem a környezetében volt – viszi magával. És nem érti, hogy miért lesz csak egyre rosszabb, hogy miért nem lett boldogabb, pedig elmenekült a helyzete elől – maga mögött hagyta azt ami miatt szenvedett. Csakhogy ez csapda. Ami és aki miatt szenvedett az önmaga volt. És önmaga elől senki sem menekül. Egyik helyzet sem jobb. Csak más. Az új helyzetekben, kapcsolatokban ugyanúgy szenved, mint a legelsőben – mert, noha önmagának sohasem vallaná be, önmagától szenved és attól, hogy nem bír boldog lenni.

A boldogságot mindig másban és másutt keresi, nem ismervén fel, hogy valójában boldogtalanságának saját maga és téves önmegélése az oka. Ha valaki tudja, hogy ő lélek, és mer szabadon önmaga szemébe nézni, megélheti valódi önmagát. És ez a valódi önmaga indokolatlanul, és mérték felett boldog.

Aki így éli meg önmagát, annak nem kell, hogy őt szeressék, az nem kapni akarja a szeretetett és a boldogságot, hanem csak adni akarja másoknak. Mert annyi van neki amennyit akar. Az ilyen ember élhet családban vagy éppen anélkül, lehetnek gyerekei vagy kutyái, barátai vagy éppen senkije, mindig teljesnek fogja magát és a világot tapasztalni. Élhet egyedül a himalája szurdokaiban, vagy éppen egy 20 tagú cigánycsaládban. Boldogsága nem a külső feltételektől függ.

És azt mondom, hogy senkit, akit a boldogtalanság elől menekülni láttam nem láttam soha egy percre sem boldogabbnak. Egyszerűen azért, mert a boldogtalanságtól nem lehet elmenekülni! Sem önmagunktól! Elmenekülhetünk egy helyzet elől, vagy valaki mástól, de ha valóban ismerjük önmagunk akkor tudjuk, és tudnunk kell, hogy nem a ‘másik’ a boldogtalanságunk oka, sem a forrása. Ennek forrása mi magunk vagyunk. De nem a valódi önmagunk, hanem az a hamis énünk, amelyet felépítettünk magunknak, és amely elkendőzi magunk elől a valóságot. Ebben a megromlott homályban azután pedig már csak a saját torz tükörképünket látjuk, és saját árnyainkat kergetjük mindenfelé.

Ezért kell az ébredés. Hogy újra emlékezni tudj arra aki VAGY. A boldogságra, amely léted alapállapota. Ha elengeded elvárásaidat, önmagaddal és a világgal szemben, egyszerűen felszínre tör az igazi életöröm. Csak úgy. Teljesen önmagától. Ahogy egy gyerek mosolyogva ébred minden reggel, úgy ébredsz majd te is.

Hagyni kell az emberi játszmákat, hogy ‘szeretem vagy nem-szeretem’ / ‘megéri nekem vagy nem-éri-meg nekem’ / ‘vállalom vagy nem-vállalom’. MAGÁNAK az EMBERENEK nincs igazi választása. Egyszerűen szeret és kész. Egyszerűen boldog és kész. És egyszerűen megéri és kész. Egyszerűen vállalja és kész. Mert nem is tehet mást. Mert ez léte alapja.