Delfin Stúdió

egység · öröm · harmónia

OLVASÓSZOBA

/ Mi a Humanisztikus Asztrológia?

A humanisztikus asztrológia a Vízöntő-kor asztrológiája. Kreatív, minden újra nyitott, elfogulatlan és önálló gondolkodású társakat igényel. Mert sokan sokfelé sokfélét hallottak, olvastak az asztrológiáról – ám aki velünk tart, a legjobban teszi, ha egy időre félreteszi azt idáig tanultakat. Új fiókot nyit a humanisztikus asztrológiának az elméjében. Tágas fiókot, amelybe mindaz belefér, ami majd az újonnan megismertekkel illeszkedik. Ami pedig illeszthetetlen, azt ne tekintse cáfolatnak vagy ellenérvnek, csupán nem oda való elemnek – egy másik rendszer darabkájának.

Miként a modern orosz irodalom Gogol Köpönyegéből, úgy a hazai iskolák és publikációk zöme a huszadik század első évtizedeiben működő nagy német mesterek talárjából bújt elő. Az érdeklődők többsége így általában egy többé-kevésbé egységes asztrológiai szemlélettel találkozik, ezért könnyen azt is hiheti, ez “az” asztrológia világképe. Pedig nem létezik egységes asztrológia. Illetve amit asztrológiának nevezünk, az az univerzum égitestei és a földi jelenségek összefüggéseit vizsgáló ősi gondolkodási rendszer. Ha e definíciót szűkítjük, nyomban kirekesztünk valakit. Az egyetemes asztrológián belül léteznek korok, tájegységek, irányzatok és iskolák. Megannyi közelítés, megannyi igazság. Egyik sem zárja ki a másikat, de egyszerre kettőt művelni képtelenség.

A humanisztikus asztrológia a 21. század, a Vízöntő bélyegét viseli magán. Csak annyit fogad el a hagyományból, amennyit ő maga is megtapasztalt. S pusztán azért, mert valami évszázadok óta dogma, számára még nem eleven valóság. A humanisztikus asztrológia egy gyerek kíváncsiságával és őszinteségével vesz kézbe s vizsgál meg ősit és vadonatújat – ami használható, megtartja, ami nem működik, elveti. A szabadságot tekinti a legfőbb értéknek, melynek határt csak a “ne árts” intelme szab.

Az emberi psziché térképe

Az ember, szinte megszületése percétől, kíváncsi. Csecsemőként a kiságy fölött lógó színes karikákat bámulja, hatévesen már ízekre szedi a tapsoló bádogbohócot, hogy megtudja, mi mozgatja odabent, felnőttként pedig autót, számítógépet, kenyérpirítót bont alkatrészeire, hogy megnézze, mitől nem működik az, aminek működnie kéne.

Vannak, akik a kíváncsiakra kíváncsiak, akik a szétbontót bontanák szét. Ezek minden korok filozófusai, művészei és lélekbúvárai. Őket legfőképpen az érdekli, mi mozgatja magát az embert, s mi gátolja meg abban, hogy úgy alakítsa sorsát, ahogy valójában alakítani szeretné. Azonban az emberi lélek nem bontható alkatrészeire. Olyan, mint egy sötét doboz, amelyben bár folyamatok zajlanak, azoknak a végeredményét látjuk csupán. Így az idők során számtalan ötlet, hipotézis született abból a célból, hogy az emberi psziché működését modellálja.

A kezdetek

Az ókor emberének életét a – meglehetősen szeszélyes – istenek irányították. A boldogulás útját ezért nem a belső indítékok feltárása, hanem az égiek szándékának kifürkészése jelentette. Abban az időben ajánlatos volt a több tucat istenség családfáját, élettörténetét, rigolyáit alaposan kiismerni, mert sosem lehetett tudni, éppen mikor melyiknek szottyan kedve beleavatkozni a földi halandók életébe.

A zsidó-keresztény kultúra emberének már csak egyetlen – igaz, meglehetősen szigorú és kifürkészhetetlen – hatalmassághoz kellett lépteit igazítania. Az isteni tökéletességgel szemben, mely frusztráló újdonságként hatott a meglehetősen szedett-vedett ókori panteonok világához képest, igencsak éles kontrasztként hatott az ember tökéletlen természete. Ez aztán sürgetően vetette fel a hibák minél teljesebb kijavításának kényszerét, hiszen ezúttal nem kevesebb, mint az egyén üdvössége forgott kockán. A figyelem így az ember belső természete felé fordult – igaz, egy meglehetősen egyszerű modell alapján: ami rossz, azt az ördög csempészi az ember lelkébe, s ezt csak tetézi az eredendő bűn okán a mindenkiben ott búvó rosszalkodásra (lázadásra, ellenkezésre, másként gondolkodásra) való hajlam. E tökéletlenség az első időben korrigálhatónak tűnt. A javító-készlet ötletes darabjai azonban – a búcsúcéduláktól a népünnepélynek számító autodafékig – egy világkorszak alatt sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Kétezer év pedig nagy idő.

Az Újkor

A felvilágosodás aztán mind a hús-vér koronás főket, mind a metafizikai, felhőkön trónoló hatalmasságokat egy csapásra a mesék világába száműzte. Beköszöntött az ügyes szerkezetek korszaka. Az emberi lélek értelmezése is szükségképpen keresztülhaladt a mechanikus “megnyomom a gombot, elindul a gép”, vagyis az inger-válasz-gátlás szemléleten. Az áttörést azonban a Bécsből indult lélektani forradalom hozta, mely egy csapásra fenekestül felforgatta az európai kultúrát. E szemlélet lényege akár három szóban is összefoglalható: többen vagyunk odabent.

Freud analitikus díványán még csak egyetlen lelki albérlővel küszködtek: a tudattalannal, amely lépten-nyomon megtorpedózta a józan ész szándékait. Jung, némileg kevesellve ezt az egyetlen lakót, további ajtókat nyitott a lélekben. Rá is nyitott néhány különös kinézetű figurára, s bennük az ókor száműzött istenségeire ismert. Úgy tűnt, hogy mindazok, akik az Olümposzról, a Walhalláról, a Meru hegyről és a Tlalok csúcsáról nyomtalanul eltűntek, most vígan élik világukat az emberi tudat egy távoli szegletében… Nem képletesen, hanem nagyon is valóságosan.  Talán e hátborzongató tény az oka annak, hogy míg Freud világképe kultúránk szerves része lett, addig Jung személyiségmodellje a mai napig – szakemberek között is – vita tárgya.

A következő fordulatot a hatvanas évek hozta. Egy elfogulatlan szemléletű analitikus pszichiáter, Eric Berne, egy napon különös dolgot vett észre. Páciense, mikor éppen a szüleitől hallott közhelyeket hangoztatta, akkor nemcsak szavaikat és gondolataikat, hanem a felmenők hanglejtését, mimikáját és testtartását is lekopírozta.  Berne-ben felmerült a kérdés: vajon mindez ügyes utánzás, vagy egy, a személyiségen belül élő másik én megnyilvánulása-e.  Kis idő múltán az is nyilvánvaló lett, hogy nemcsak szülőfigurák, hanem gyermekszereplők is élnek odabent. Berne nem sokat töprengett azon az elvi kérdésen, hogy ha ilyen sokan vagyunk, akkor kik is vagyunk valójában. Számára csak az volt fontos, hogy a hozzá fordulókat meggyógyítsa. Újból és újból megtapasztalta: a problémák oka e belső szereplők közötti konfliktus. E szereplőket énállapotoknak nevezte el, mert úgy találta, az ember sohasem képes “lemaszkolni” úgy, mint egy színész előadás után – vagyis valójában nem is szerepekről van szó, hanem a személyiség változó, egymástól független állapotairól. Így ír erről Sorskönyv c. művében: “Akárcsak arcjátékunknak, annak sem vagyunk tudatában, hogy az énérzés afféle mozgó valami. Énünk az adott pillanatban bármelyik pszichodinamikai területen lakozhat, csak hogy alkalomadtán átugorjon egy másikba.  Az énérzés tehát olyasmi, mint az elektromos töltés, amely szabadon ugrál egyik kondenzátortól a másikig, függetlenül ezek szerepétől és feladatától.  A pszichoanalízisből vett kifejezés szerint az Én érzését e szabad »energiamegszállások« mentén visszük magunkkal.  Mindig a legaktívabb énállapotunkat éljük meg úgy, mint a Valódi Énünket.”

A multicentrális modell

A “többen vagyunk odabent” személyiségmodell, dacára egyszerűségének és diagnosztikai, terápiás hatékonyságának, mégsem formálta át a mindennapok szemléletét. Több ponton ugyanis a félelem láthatatlan falai állják utunkat, mikor az önismeret e szűk ösvényén haladunk a belső megismerés felé.

Az első akadály az “én mindig egyként érzékelem magam, tehát egy vagyok” illúziója. Mert hiszen ha több vagyok, akkor felvetődik a nyugtalanító kérdés: valójában ki is vagyok én azok közül?  S a kézenfekvő válasz: “te ez a több vagy” legtöbbünk számára csak számtalan kitétellel és megszorítással érthető és elfogadható.

A másik nehézség abból fakad, hogy mindnyájunk tudata alatt ott lapul a félelem a lelki széteséstől. Attól, hogy személyiségünk koordinálatlan, öntörvényű darabokra hasad, s elveszítjük a kontrollt ezek fölött a belső erők fölött. Paradox módon az énállapotok megismerése és összehangolása éppen a széteséssel ellenkező irányba, a teljesség, vagyis a belső harmónia irányába vezet. További paradoxon, hogy e féltve őrzött kontrollt naponta akár több ízben is sutba dobjuk. Nem kell hozzá más, csak egy külső inger és egy úgynevezett belső “engedély”, s máris galamblelkű feleségből vércseként vijjogó anyává, atyai főnökből kegyetlen ítéletvégrehajtóvá változunk. Személyiségünk e szélsőséges átalakulásai azonban egyáltalán nem lepnek meg minket, hiszen e jelenséget óráról órára megtapasztaljuk környezetünkben és saját magunkban. Így tehát csupán szemléletbeli kérdés, azt mondjuk-e: “dühös lettem” vagy azt: “kiléptem a szelíd énemből és átváltottam az agresszív énállapotomba”. Igaz, ez így első hallásra kissé furcsán hangzik. De a furcsa hangzás még nem cáfolata semminek. Különösen nem, ha e szemléletben megtalálható évtizedes problémáink, betegségeink kulcsa.

Bolondok hajója

A humanisztikus asztrológia személyiségmodellje Eric Berne nyomdokain halad. S míg egy pszichológus hónapokat, gyakran éveket tölt azzal, hogy páciense lelki struktúráját feltérképezze, addig egy asztrológusnak az első pillanattól fogva rendelkezésére áll egy páratlanul pontos személyiségtérkép: a Radix, azaz a születési ábra. Ezen pontosan megszámolható, hány énállapot alkotja összetett személyiségünket, s énjeink milyen karakterrel, motivációval bírnak.

Pszichénk, egy bizarr hasonlat szerint, a “bolondok hajója”, ahol több különös, szélsőséges jellemű szereplő váltja egymást a hajóhídon. Mindegyik igyekszik a hajó irányát a saját elképzelése szerint megszabni, ám a többiek unos-untalan eltérítik őt a kitűzött iránytól. S ha az utastérben nézelődve mit sem tudunk a kormánykeréknél zajló tumultusról, akkor magunk sem értjük, miért is halad életünk hajója cikk-cakkban.

A humanisztikus asztrológia állítja: a kormánynál huzakodó erők harmonizálhatók. Ehhez mindenekelőtt meg kell ismernünk a hajó utasait, azok tulajdonságait és szándékait. Mert addig reményünk sincs az összhang megteremtésére, amíg minden egyes szereplőt meg nem értünk és el nem fogadunk. Mert akit “rossznak” élünk meg, az is a szíve mélyén “jóra” vágyik, épp csak problémás utat választ a célja elérésére. Talán éppen azért, hogy a figyelmet magára irányítsa. S e felismerés után már csak a mi dolgunk, hogyan adunk neki pozitív energiát, s hogyan egyezünk meg vele egy, a többiek által is elfogadható irányban.

A Vízöntő-kor üzenete: mindennek, ami létezik, joga van létezni és a maga útján kibontakozni. Viszont minden létező kötelessége az együttműködés, vagyis az, hogy egyéni szándékait csak addig és úgy érvényesítse, hogy az ne bontsa meg a közösség harmóniáját. És amennyire ez az elv megoldatlan a külvilágban, épp annyira megoldatlan az ember belső világában, a pszichében is.

A világot hiába próbáljuk erővel vagy könyörgéssel megváltoztatni; egyedül csak saját magunk felett van hatalmunk. A bennünk dúló konfliktusok elsimítására csak mi vagyunk képesek. S amennyiben a külvilág a belső világunk tükre, úgy ez az egyetlen útja a Föld bajainak orvoslására is.

Rákos Péter – Humanisztikus Asztrológia Iskola