Ejjel fél egy. Nézem a fáradtságtól a kezembe tört éles ráncokat a félhomályban. Végeztem a holnapra rendelt pakolással, a szereléssel, a napommal. Csend van odakint az alvó világban és idebent a lelkemben is. Holnapra készen van az összes búvárpalack, gáz, súly, reduktor, meg minden franc, ami kell ahhoz, hogy merüljünk egy nagyot abban a sötét vasban, amit évtizedekkel ezelőtt nyelt el matrózaival együtt a mély.
Beszakad a hátam… A srácokat órákkal ezelőtt elzavartam aludni és egyedül fejeztem be az ellenőrzést. Húzós lesz a napjuk, nem is tudják mennyire. Én is megyek lassan…
„S a Nap nyugovóra tér…” – jut eszembe egy mondat valahonnan, egy régi érintés estéjéről, amitől egy fanyar, fáradt mosoly kenődik el a szám sarkánál, amiben van egy kis irónia is. Hmmm… rég volt az a holdfény…
Le kéne ülni még egy kicsit… csak egy kicsit a partra. Nézni a vizet, bámulni a csillagokat és várni egyre, hátha leesik az égből, hogy kívánhassak valamit. Valami szépet, varázslatosat, mámorítót, amitől megváltozna a Napom. Azt hiszem, ha tényleg leesne egy és tényleg kívánhatnék, most csak egy puha női kezet kívánnék az égiektől, aki megfogja az enyémet és kihajtogatja, kisimogatja belőle az ezerötszáz kilo vasat, amit ma a búvárpalackokkal benyomorítottam megint. Inkább nem is… Ne csináljon semmit, csak üljön oda mellém némán, „jószagúan”, észrevétlenül. Olyan mindent betöltő módon, ahogy csak a holdfény tölti be a csendes szobák sarkait. Nem kell, hogy vacsorát csináljon, nem kell, hogy meggyúrja a hátam, meg se kérdezze, hogy meggyúrja-e, nem kell, hogy figyelmeztessen arra, hogy „holnap észnél kell lenni és már holnap is van és menni kéne már és bla-bla-bla…” Csak a létezése kéne, ami észreveszi – olyan női módon – hogy most csak a Létezése kell. Egy olyan igazi női… vagyis inkább Női létezés, ha érted a különbséget.
Recsegő gerinccel, csomóba állt izmokkal valahogy leülök és elfekszem a köveken a shiloi kis félsziget keleti oldalán és megcsodálom az éjjeli Adriát. A Hold már felkelt. Gyönyörű és hatalmas ma éjjel. Fénye megvilágít, betölt minden. Láthatóvá teszi a láthatatlant, segít tájékozódni, látni a sötétben. Sokszor merültünk lekapcsolt lámpákkal, csak a Hold tiszta fényében, mely nem beszélt csak észrevétlen lényegével segítette, hogy lássam az utat. Ha akarod, segít, ha nem akarod, észrevétlenül akkor is támogat, és ha végre vége a napnak és elfáradtál halvány selyem fénye átölel és álomba csókolja a szemed. Észrevetted, hogy a Holdat órákig nézheted? Hagyja magát, mintha tetszene neki sóvárgásod, hogy nézed. Megmutat mindent. Nem vakít el. Fürdet a látványában, de meg nem éget. A Napot nem lehet nézni. Ha őt nézed vagy elfordulsz, vagy fájni fog előbb utóbb. Megvakulsz, megégsz. A Hold nem ilyen. Az Nap fénye arra való, hogy megszemléld benne a dolgokat. Eldöntsd mi milyen. Jó, nem jó, éles vagy tompa, hasznos vagy felesleges.
Szinte hallom, ahogy most mondod: „Persze, persze… Értem én nagyokos…”. De biztosan érted…?
Vigyázni kell, mert sokszor, amit látsz, az csak felszín, s bár logikus és látható, önmagában semmit nem ér anélkül, hogy megismernéd azt, ami a lényege, a belseje… a lelke.
A Nappal fényével szemben – vagy lehet, hogy ezt kiegészítendő – a Hold fénye gyógyít. Gyógyítja kiégett tekinteteket, a felégetett vállakat és a Nap után felperzselt földeket. Nem… A Holdfény nem mutat meg mindent olyan tisztán, okosan, mint a Nap. Kicsit homály fedi el a külső éleket és inkább érezned kell, amit látsz, mint tudni mi az, mi előtted áll… Érezned kell kívül és belül…
Egyszer, ha leesne az égből „még egy” én biztosan megkeresném azt a Holdat, hogy hazavigyem, hogy vigyázzak rá, hogy gyógyítsa meg, ami szénné égett bennem és ne keringjük folyvást külön-külön, mint Orion és Angelika az örök körforgásban…
De az is lehet, hogy fáradt lennék hozzá, vagy el sem indulnék, hogy megkeressem, mert nem is hiszem el, hisz nem más ez csak mese… Bár nem tudom…
Azt mondják a vének, hogy vannak a Holdhoz hasonló lények a világok valamelyikében, csak ritkák. S tán igaz lehet, mert mintha én is emlékeznék néhányra valahol a világok másik partjain. Néha egy lányhoz, néha egy nőhöz, néha egy asszonyhoz hasonlított. Alakja változó, lénye összetett és útja mit bejár, az ég rendje szerint van megírva évezredek vagy évmilliók óta. Én azt hiszem, tán ezért van oly kevés belőlük e világ zavarában. Sokan ismerik a legendát a
Holdról, de nem is ismerik útjának lényegét. Nem ismerik és nem értik mit jelent az, hogy az „égi rend szerint”. Próbálják így, úgy, másolni az arcát, a színét, az ízét, de aki nem ismeri az alkímia titkait, az nem tudja összegyűjteni lelkébe a Hold fényét, hogy maga is azzá váljon…
Miért? Azt nem tudom… Tán nincs idejük kivárni azt a rendet, melyet a világ forgása hoz el vagy, mert olyan helyre gyűjtik fényüket, ahonnan közben pocsékba megy. Tán kint felejtik a Napon és megromlik, nem becsülik meg, vagy nem hiszik el, hogy a nagy varázslat minden Nő számára megadatott és rajta áll, hogy tesz-e érte valamit vagy veszni hagyja félúton. Igen, mindegyiknek, legyen bármilyen és szülessen bárhová.
Hányszor és hányszor bámultam a Holdat és annak legkülönbözőbb arcait és bár azt hiszem, hogy sok dolgot elrontottam, mostanra értettem meg azt, mitől különleges és egyetlen dolog a Hold a sok csillag között… S miért van az, hogy csak ő képes megmutatkozni a Nap mellett, míg a csillagocskákat elnyeli a feledés…
Tudod… Újholdkor, mikor a Hold megszületik, és láthatóvá válik, mikor a fénye felragyog az égen, akkor csak egy kis fénycsík nyílik az égre. Vékony, karcsú, tiszta rajzú és kecses. S bár rejtve benne van minden, de ő sem tudja még, milyen lesz, ha kiteljesedik. Ő csak huncutul elbillenve vonzza az égre a tekintetet, megihleti a festőket, megmozdítja az érzelmeket. Ez a Hold „csak” szép. Nem, nem az a dolga, hogy megvilágítsa a sűrű éjjeli erdőt vagy gondoskodva lessen be egy gyerekszoba ablakán. Nem jelentőségteljes, nem árad belőle határozott erő, csak szép és varázslatos. Az a dolga, hogy ejtse ámulatba mindenki tekintetét. Az éji vándor ilyenkor nem annyira lát, mint inkább érez. Az éjben csak annyi látszik, amit a Hold sejtetni enged. A formák alaktalanok, surranó neszek és sóhajok töltik be a mindenséget. Észrevetted, mennyivel jobban hallasz sötétben? Mennyire más érinteni, lélegezni, megérintve lenni. Mennyire kiéleződik ilyenkor minden. Libabőrös leszel, meghallod a legkisebb neszt is, megérzed a legfinomabb érintést is. Jelen vagy ebben a vak, sötét világban, amiből nem látsz semmi, de mégis tudod, kezed mit merre talál. Érzed az illatokat melyekben a feromonok észrevétlen jelenléte visszafojtott hangon súgja: „Érezz!” és pontosan tudod, kit rejt az éj ebben a kis fénysugárban. Tán néha, a bátrabbak ezért hagyják bekötni a szemüket szeretkezéskor. Hogy jobban érezzék mindazt – ami ha igazi – szavakkal leírni nem lehet. Ilyenkor pontosan tudod a lélegzet hangjából, hogy kiben mi mozdul és merre tart a vágya. Hát… Ennyi a Hold mikor először felragyog. Kis fénysugár szépséges alakban, mely kiélezi az érzékeket és elindít egy olyan érzést, mely nem megállítható. Ő sem tudja mire képes, pedig olyan erőket mozgat, mint az óceán. Apály és dagály mérhetetlen tömege, mely elmos, elpusztít és elhord bármit, ami az útjába kerül, hogy kövesse a Holdat, de léte öntudatlan. A tengernek fogalma nincs, mi az, ami igazán mozgatja őt, de nincs megállás. Követi a Holdat ez az iszonyú erő és az érzelmek óceánja világokat mos el, még akkor is, ha a Hold fényéből csak egy kicsinyke látszik.
Olyan erő van az újhold fényében, ami semmihez nem fogható. Pusztította is mindenki ezt az erőt és teszi most is, mert tudják, hogy bár a Nap előtt semmi nem áll meg, mert ereje bár mindent felégethet – ha úgy tartja kedve – de a tengerek vizét nagy részben mégiscsak a Hold irányítja s a Nap fényében elvész a varázslat. A varázslat éjjel jön el, amikor csak érezni lehet és tudni nem. Ilyenkor a vakságból a Hold teremti meg azt az erőt, mi érzelmek tengerét képes mozgatni. Mindegy mit mondanak a csillagokhoz értő, távcső előtt gubbasztó tudósok. A Nap kering a Hold körül és tán így is van rendben. Így igazságos.
A Nap a tüzet, a Hold az erőt kapta ajándékba. Mindenki, aki Holddá szeretne válni, valahol belül tudja mindezt a sok mindent, amiről beszéltem, de valahogy soknak nem megy. Pedig nem kéne sok. Igazából tán azt kéne érteni, hogy nem kéne tenni semmit. A Hold nem tesz, hanem csak hat. Elbújik és kipillant az éj sötétjéből. A tekintete csak egy pillanat, de benne van minden az éjből. Emlékszem… Egyszer egy gésa beszél a tanítványához egy filmben. „Egy igazi gésának meg kell tudnia állítani egy férfit egyetlen pillantással…” Igen… Ilyen az újhold. Nem kell felirat, nem kell körítés, nem kell semmi, csak az az egy, rövid, finom, mindent átható, és mindent feloldó pillantás. Nem beszél, de üzen. Nem szól, de meghív. Nem jelentőségteljes, de megkapó. Nem megjelenik, de átsuhan minden sejtünkön. Hidd el, akinek szeme van ehhez, az észreveszi, akinek nincs, azért meg nem szabad többet tenni ennél, mert úgysem tud vele mit kezdeni. Ő még nem tanulta ki a Nap útjait… A Holdfény csak átsuhan, megérinti a lelket és már ott sincs. És aki érzi a hívást, akinek menni kell, az menni fog, mert a vonzás nem ereszti többet. Hidd el, így van ez. A hívás a tiéd…
Miért van az mégis, hogy egyszer csak megszűnik a varázs és ezek a holdak lehullnak az égből és elnyeli őket a bánat tengere. Miért van, hogy a Nap más útra tér? Értened kéne, hogy a vonzás tartja fenn ezt az örök varázslatot. Értened kellene, hogy minden kapcsolat alapja a Hold és annak vonzása, nem a Nap. Igen… Lehet, hogy igazságtalannak tartod, lehet, hogy szeretnéd, ha kényelmesen megpihenhetnél, de ez nem számít. A törvény régi és így működik. Amíg a Hold hívja a Napot, az érzi a vonzást és követi.
Több ezer évvel ezelőtti könyvekben feljegyezték ennek a vonzásnak a szimbolikáját. „A férfi az égből kapja a tüzet, míg a nő a földtől…”. Hogy mit jelent ez? Csak annyit, hogy nekünk ez a „pillantás” kell, ez a „megmutatkozás”. A tánc, a vágy, a hívás, a megadás, hogy azt lássuk, „kellünk” végre valakinek. A Nap csak fényleni akar, értsd meg. Mivel mindenben nekifeszül a világnak, soha nincs körülötte béke és igazi szeretet vagy elismerés. Elismerik, mert ereje eléget, ha szembeszáll valaki vele, de nehéz mindig feszülő izmokkal állni, hogy uralkodhass. Néha kell az is, hogy ezt megkapjuk anélkül, hogy harcolnánk érte. Ha ezt érted, egy életre megláncolhatod a lelkét, azzal, hogy megadod neki azt, ami számára elérhetetlen és érthetetlen. Hogy akarod őt. Hogy kell neked és neki akarod adni, amit nem kaphat meg, csak ha neki adod. Mi bármennyi ideig képesek vagyunk nézni a Holdat, ha varázsol, ha táncol, ha hív. De ha megszűnik a varázs… Sajnálom. Ezek vagyunk… Így vagyunk teremtve. Neee…! Hagy ezt az „erkölcs, meg kultúra, meg igaz szerelem elképzelést…” Nem így van. Ha vitázni akarsz vagy azzal érvelni, hogy de „ez így nem igazságos”, akkor ezt a tedd a barátnőddel, kérlek. Én csak elmondom, hogy van… Az a tűz, amit nem raknak, kialszik… Ezen alapul szerelem, házasság, család és örök együttlét. Sajnálom…
A férfi becsukja a szemét és lát egy képet. Eldöntheted, hogy addig, míg igazán felfogja, hogy mi az ő dolga a világban, te fested meg neki ezt a képet nap, mint nap, vagy valaki más.
De ne légy szomorú…! Ki van ez találva… Egyensúly van itt is.
Van valami, amit csak a Hold adhat Napnak és ebben rejlik a nagy erő, melyről soha nem feledkezhetsz meg. Valami, ami a legerősebb varázs, ami csak a Holdé. Ez az a csendes elfogadás, befogadás és megadás varázsa, amit a Nap nem tud megszerezni. Ezt csak adni lehet. Mi megharcolunk a világunkkal. Szemtől szembe vagy hátba támadva a többieket, de harcolunk és megszerezzük, amit akarunk vagy meghalunk. Minden, ami erővel megszerezhető, az a mi prédánk. Lehet, hogy ragaszkodunk is hozzá, de igazából értéktelen. A legnagyobb érték valami olyat kapni, amit nem lehet megszerezni, mert nem lehet elvenni. Amit csak adni lehet… Ez a „megadás”, amiben a Hold a Napra bízza magát, ha az kiérdemli bizalmát. Ez az a valami, amit nem tud erővel megszerezni a Nap. Ezt csak kiérdemelheti, és ha az istenek is megáldják ezt a törekvést, akkor meg is kaphatja. Hidd el! Ennél nincs több. Ennél nem lehet többje és értékesebb kincse egy Napnak és ezért hegyeket képes megmozgatni. Ha egy nap bármit többre tart ennél a világok tárgyai közül, az nem más, mint egy rossz villanykörte, ami lehet, hogy 1000 wattal világít egy szépre csiszolt lámpa kristályai között, de ahogy a világ bekapcsolta fényét, ugyan úgy kikapcsolása is a világ kezében van, nem a sajátjában.
Az a Nap, amit semmi nem tud megállítani, ami észérvek alapján dönt romba világokat, nem tud mit kezdeni azzal, ha valakivel nem lehet harcolni. Az a Nap, aki arra készül mindig, hogy erővel feszüljön mindennek érthetetlenül áll az előtt a megadás és befogadás előtt, ami a Hold fénye. Elveszti erejét, kiesik a kard a kezéből és úgy érzi, megpihenhet a hűs fények gyógyító sugaraiban. Neki nem kell a vetélkedés a Holddal, verekszik eleget. Neki nem kell semmi a Holdtól, ami elvehető, mert ami megszerezhető, azt megszerzi és rátapos véres lábbal, mint a fosztogató katona. Igazán csak az érték, amit önmaga miatt neki ad a Hold önmagából. És hidd el… Itt egyenlítődik ki a számla. A Nap megtesz mindent, hogy kiérdemelje ezt és boldog, hogy így lehet, mert így születik meg az otthona, melyben béke van. Értsd meg. Megteremteni ezt a békét a te dolgod, megvédeni az övé…
És ha így lesz és holdfénnyel festett képeit megkapja a Nap, megkapod te is azt, amit a régiek megírtak. „… a Nő a földtől kapja a tüzet.” A földtől, ami a biztonság, az élet, a növekedés. Tán ezért hívják többek közt „anyaföldnek”. Mert olyan, mint a nő.
Nőként kell a biztonság érzete, hogy elhelyezheted a tested és a lelked egy óvó erő kezébe. Legyen időd, tered és védelmed növekedni, mint a Holdnak és ne kelljen árva fényként élnéd.
S ha így lesz, és ez megvalósul, egy idő után a Holdnak pocakja nő… Fénye megerősödik és már sokkal többet láttat, többet segít és maga is erőteljesebb és jelentőségteljesebbé válik. Felelősen világít néha a Nap helyet és a kis lényeknek puha fénnyel vet ágyat, hogy azok biztonságban érezzék magukat a szeretet által, míg fel nem nőnek. De fontos! Az igazi Félhold nem felejt és tudja, hogy mi az, ami vonzza a Napot. Nagyon nehéz dolga van ilyenkor, én tudom, de nincs más út. Emlékeznie kell arra a vékony fénysugárra, aminek akkora ereje volt. Nem, nem mondhatja, hogy én most már más vagyok. Vagyis mondhatja… de… de értelmetlen. A legnagyobb tévedés, hogy a Hold változik. Nem. Nem változik. A Hold mindig ugyan az, csak újabb részei kezdenek ragyogni, de a régi nem veszik el. Nem veszhet el, mert mindenre szüksége van a világnak és a Napnak, hogy meg legyen az egyensúly. Ha elveszted azt a fényt, mely újholdkor ragyog, elveszted a Napod… Tudom nehéz. Tán nehezebb, mint nekünk, de mégis azt hiszem, hogy aki igazán érti ezt, az világok járását irányíthatja azáltal, hogy irányítja a Napot. Mert a Nap ilyenkor nagyon büszke a Holdra és magára is, mert azt hiszi, hogy ez a növekedés az ő érdeme. S bár nem az, mégis vigyázza ezt a fényt.
Ha lenne egy fiam, tán megírnám neki, hogy kéne ezt jól csinálni, hogy ne rontsa el ő is… De sajnos, a férfi útja Nap útja és míg azt be nem járja, nem ért a világból semmit… Szóval… Mindegy lenne tán, neki is végig kéne menni mindenen, mint nekem…
S aztán hosszú idő telik el, míg a Hold fénye csak egyre nő, majd megtelik. Kiteljesedik, erőssé és naggyá válik, mert összegyűjtötte azt a sok kis fényt, melyet a csillagok apránként szórtak a tapasztalás és bölcsesség éji útjára. Már mindent megvilágít, utat mutat és segít. Nem úgy, mint a Nap, hogy okosan elmagyaráz, hanem segít érezni is amellett, hogy értünk dolgokat.
És eljön az idő, mikor a Nap alábukik a horizont alá, és fényét elnyeli a tengerek mélye, s míg át nem ússza a maga fekete poklát nincs más, aki segítene neki, csak a telihold. A telihold, aki megismert minden érzés és megérzést, aki lát a sötétben, mert ő maga növesztette meg ezt a fényt és tudja, mikor minek van itt az ideje. Tudja a láthatatlant, érzi a jövőt, mert érti a múltat. Ilyenkor csak a Hold mutatja az utat. De csak az a Hold, aki nem felejtette el, hogy mi volt ezelőtt. Aki emlékszik a csábításra, a gyógyításra, az anyára, a támaszra… Mert ha nem, elvész mindkettő…
S így aztán, ha a Hold kiteljesedett és megmentette a Napot, ketten együtt felváltva szórják fényüket. A Nap éget, a Hold gyógyít… Ezért van tán az, hogy a régi világokban az asszonyok irányították a történések és a hétköznapok békéjét. A harcosok, pedig csak akkor léptek elő, ha védelmezni kellett mindazt, ami számít. A Férfi – ha tényleg az – mindig férfi arcot visel. Neki az útja az, ami tanítja őt és csiszolja erejét, de az arca nem változik…
A nő az, akinek meg kell ismerni a Hold arcait, hogy a világot átölelő selyemfényével gyógyíthassa ezt a beteg világot, mert mi csak felégetünk mindent.
Talán egyszer majd lesz megint egy hely a csillagos ég alatt, ahol az öreg harcosok esténként leülnek, felnéznek az égre és a Holdat bámulva megtanítják mindazt a fiataloknak, ami szent ezen a földön. Megtanítják azt, hogy miként kell becsülni és védelmezni azt a gyógyító fényt, mely nélkül utánunk csak a kiégett föld marad. Megtanítják, miként kell bejárni a Nap útját, a harcos útját úgy, hogy minél kevesebb seb maradjon utánunk és megértsék mit jelent a nagy kódexben az a mondat „Karddal életet adni…” Hogy megtanítsák azt, hogyan kell méltó Napja lenni a Holdnak, mert ilyen már rég nem volt, most sincs és tán nem is lesz soha többé.
Egy dolog az, amiben reménykedhetek… Talán a telihold fénye lesz olyan erős, hogy megtanítja a nőket Nőnek lenni. Hogy talán megtanuljátok használni az erőt, ami adatott és egyensúlyt hoztok a világba, mert mi a szót sem értjük, nemhogy látnánk az utat…
Kérlek…! Tanuljátok meg hát jól a Hold arcait, vagy elvész ez a világ nélkületek és általunk…
Köszönve, hogy erre jártál…
Évekkel ezelőtt elkezdve és most befejezve…
… lányaimnak, hogy boldogok legyenek és ne rontsák el ők is úgy, mint annyian, mint akik nem értik a törvényt és egyszer majd ők is Holdjai lehessenek egy Napnak, aki vigyázza őket azért a fényért, mellyel vezetni segítik őt a nem látható világokon, ha én már az utolsó merülésemre indulok Ozirisz birodalmába…
… és unokáimnak és annak az ezer évnek, aminek az eljövetele egyre valószínűtlenebb…
Napa
Dora Gyula