Utnak indult a vándor. Mögötte és előtte a végtelen.
Eddig hozta őt a remény. Innen is az viszi tovább.
Vándorlása közben megkérdezte őt az Értelem:
Vándor! Te nem veszed észre, hogy téged csak a remény visz tovább?
A vándor összerezzent, megigazította köpenyét,
És észrevette, hogy őt csak a remény viszi tovább. De ment tovább…
Útja mentén lesben állva szólt reá a Félelem:
Vándor! Szertefoszlik minden! Értelmetlen a remény!
A vándor összerezzent, megigazította köpenyét,
És észrevette, hogy értelmetlen a remény. De ment tovább…
Kisvártatva reátört a Szükség:
Vándor! Enni kell! Hasadat nem tölti meg a remény!
A vándor összerezzent, megigazította köpenyét,
És észrevette, hogy hasát nem tölti meg a remény. De ment tovább…
Egyszer csak az úton megtalálták őt az Érdekek:
Vándor! Tiszta sor: a reményt az érdekek viszik tovább!
A vándor összerezzent, megigazította köpenyét,
És észrevette, hogy a reményt csak az érdekek viszik tovább. De ment tovább…
Nem volt már más az úton, csak az Eszmék:
Vándor! Eszme kell ahhoz, hogy működjék a remény!
A vándor összerezzent, megigazította köpenyét,
És észrevette, hogy eszme kell ahhoz, hogy működjék a remény. De ment tovább…
Majd szembe jött vele a Remény.
Ismerős volt és ismeretlen. Mint akik egymásra vártak.
Téblábolt egyet a vándor… Téblábolt egyet a Remény.
Aztán észrevették, hogy tükör előtt állnak.
